Apa, én is kérek a dinnyéből! – mondta a hároméves fiam, amikor a vörös tonhalat kivettem a hűtőből. Ennél jobban talán nem is jellemezhetném ezt a csodálatos, friss halhúst, élénk színével, feszes állagával.
Több mint egy kilót nyomott a karácsonyi vacsorának szánt darabka, amiből két harmincdekás steaket vágtam, a leeső darabot nyersen ettük meg előételként, és még így is maradt másnapra egy kevés. Legnagyobb szerencsémre – teszem hozzá rögtön, mert egy rossz pillanatban leütött enternek köszönhetően az összes szent estés fényképpel együtt a főzős-kajás fotók is odalettek, mind egy szálig. Másnap a maradék alapanyagokból úgy-ahogy rekonstruáltam a vacsorát néhány kattintás erejéig, hogy mégse maradjon látvány nélkül ez a poszt.
A tonhalat a szeletelés után kakukkfüves olívaolajjal kentem be, és szinte azonnal megsütöttem. A gyorspáchoz mozsárban őröltem össze egy maréknyi kakukkfüvet, durva tengeri sóval, majd egy fél deci olajat öntöttem rá.
A köret sütőtökös, mascarponés krumplipüré volt, ami csak annyiban különbözik az egyszerűtől, hogy fele-fele arányban kerül bele sült tök és burgonya, a vaj mellé pedig egy jó evőkanál mascarpone sajt is megy bele. Só, bors, egy kevéske reszelt szerecsendió.
A madárbegy saláta egyszerű öntete: olívaolaj, balzsamecet 4:1 arányban, egy teáskanál dijoni mustár, valamint só és bors.
Készült még egy kevés rákszósz is. Egy marék garnélát megtisztítottam a páncéljától. A húst félretettem, a páncélokat két evőkanál vaj ízesítéséhez használtam, ami annyit tesz, hogy néhány percig pirítottam benne, majd leszűrtem. A páncél küldetése ezzel véget ért. A vajban két apró sonkahagymát apróra vágva megpirítottam, kevés lisztet szórtam rá, felöntöttem 2 dl húslevessel, majd tettem bele egy evőkanál mascarpone sajtot, és egy teáskanál paradicsompürét. Mehettek bele a megtisztított rákok, és a szószt még egy kis friss metélt kaporral is ízesítettem. A rákszósz – aminek a receptjét egyébként nagyrészt az Oetker Szakácslexikonból vettem – sajnos mind elfogyott, és alapanyagok hiányában másnap már nem tudtam új adagot készíteni, így egyelőre nincs fénykép róla.
A tonhalat csak egy-másfél percig sütöttem oldalanként. Nem féltem, hogy nyers marad, miután előételként is nyersen ettük. Inkább attól tartottam, hogy kiszárad, de szerencsére ez nem következett be. Egy kis pihentetés után, melegében tálaltam.
A legfrissebb tonhalat Horvátországban, Zaton Velikiben ettem 2005 nyarán. Érkezésünk napján, a délutáni tengerparti sétánk során belefutottunk egy kis halászhajóba, amint a kikötés után rögtön a mólónál nekiálltak felszeletelni és eladni a frissen fogott zsákmányt. Nem lehetett elmenni mellettük. Két szép szeletet vettünk vacsorára. Örök emlék marad, a szép nyaralással együtt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.