A mozzarelláról olvasgattam Giorgio Locatelli Ízek Itáliájában, és arra gondoltam, hogy mikor fogok ilyen kézzel készített, pasztörizálatlan „gyöngyházfényű kincset” enni, de eszembe jutott, hogy igazából még egy rendes bivalymozzarellát sem ettem soha. Mint megtudtam, az igazi, autentikus, Campaniában készülő sajt ugyanis csak néhány napig őrzi meg a minőségét, így minél távolabb vagyunk Nápolytól, annál kisebb a valószínűsége, hogy kereskedelmi forgalomban találkozunk vele.
Locatelli megemlít egy pasztörizált, tejsavóban tartott, zacskós kiszerelésű változatot is, ami tovább eláll, így delikát boltokban azért hozzáférhető, és ha a mozzarella di bufala Campana felirat szerepel a csomagoláson, akkor biztosak lehetünk abban, hogy közel járunk az igazsághoz.
Erre néhány nap múlva teljesen véletlenül belefutottunk a pécsi Praktiker parkolójában a holland sajtárusba, és az apró zsákmányunkkal már éppen elköszönni készültünk, amikor megláttam a pult mögött a kis zacskót, rajta a felirattal: mozzarella di bufala Campana. Mivel a multikban kapható tehéntejes fajtákat, másolatokat, hamisítványokat olykor száz forintért hajigálják a vevők után, kicsit soknak tűnt a nyolcszáz forintos darabár – ami kilónként hatezernégyszáz forintos árat jelent –, de nem volt mese, el kellett hozni egyet.
Olasz szerzőnk azt ajánlotta, hogy a mozzarellát csak egy kis borsos ízű olívaolajjal megspriccelve, frissel őrölt fekete borssal megszórva fogyasszuk, ezért én sem bonyolítottam a dolgot, de azért rendeztünk egy kis kóstolót.
Négy kis tálba öntöttem mecseknádasdi szőlőmagolajat, bicsérdi tökmagolajat, illetve pontosabban meg nem határozható eredetű földimogyoró- és olívaolajat. A tányérra őröltem egy kevés borsot és némi chilit, majd mártogatva kóstolgattuk a sajtot, ami egyébként tényleg egészen más volt, mint amit eddig a mozzarelláról gondoltam. Nekem a földimogyoróolaj-chili kombináció ízlett a legjobban.
Néhány szót még a sajtárusról. Kicsit utánanéztem, és egy német blog fórumán olvastam, hogy Klaas van Dasselaar és felesége Saskia tizenöt évvel ezelőtt kezdtek sajtot árulni a németországi Aurichban, míg egyszer csak úgy döntöttek, hogy valami újba kezdenek, és 2008-ban Magyarországra költöztek.
Somogyhárságyon élnek, és a hét meghatározott napjain a pécsi Praktiker parkolójában, a pécsi vásárban, illetve Fonyódon állítják fel furgonos mozgóboltjukat, ami egyébként – ezt már máshol olvastam – mindenféle HACCP követelménynek megfelel. Gyönyörű sajtjaik vannak, szép választékban, és látszik, hogy nagyon szeretik, amit csinálnak, és nem mellékesen értenek is hozzá. Vásároltam már náluk harminc fokban és téli hidegben is, de a pult mindig kifogástalan volt.
